Mielőtt bármit tanulnánk, jogos a kérdés: megéri ez az egész? Négy lépésben válaszolok rá — számokkal, nem ígérettel. Egyik szám sem arról szól, hogy te mennyit fogsz keresni; mindegyik arról szól, hogy mi lehetséges, és mitől függ.

Az alábbi görbe évi 10%-os hozammal számol — nagyjából ennyi volt a széles részvénypiacok hosszú távú történelmi átlaga. Figyeld meg, hogy a görbe nem egyenes: ugyanaz a ráta évről évre egyre nagyobb abszolút összeget termel, mert a korábbi hozam is dolgozni kezd.

Kezdjük őszintén: ha nem akarsz ezzel foglalkozni, vegyél indexkövető ETF-et. Ez nem vicc és nem szégyen — sokaknak ez a helyes válasz, és a fenti görbét kapod érte, munka nélkül.

De az index az átlag. Definíció szerint az. Nem tud kilépni, nem tud várni, nem tud válogatni: ami benne van, az benne marad — a felezésekkel együtt. És van valami, amit egy index és egy nagy alap szerkezetileg nem tud megcsinálni, te viszont igen.

Hogy mit jelent ez a gyakorlatban, azt egy ábra mutatja meg a legjobban. Ugyanaz az árfolyam, két viselkedés: az index végig tartja a papírt, mi viszont kiszállunk a nagy eséseknél, és visszavásárolunk, amikor a trend újraindul.

És most figyelj a legfontosabb részletre. Az ábrán a kereskedő rosszul időzít, szándékosan: mindig későn vásárol (nem az alján) és későn ad el (nem a tetején). Minden egyes emelkedésből lemarad egy darabról. A két nagy esésnek is csak a javát kerüli el, nem az egészét.

Mégis 16,8%-kal több pénzzel végez, mint aki végig bent ült. Nem azért, mert ügyesebb — hanem mert nem volt bent a két zuhanásnál. Ez az egész kurzus üzenete egyetlen ábrában: nem kell eltalálnod a fordulópontokat ahhoz, hogy jobban járj. Elég felismerned, mikor fordult meg a trend.

És ez a 17% alsó becslés, nem felső. Nagyjából két évből és mindössze két elkerült esésből származik, a lehető legkésőbbi jelzésekkel. Egy egyedi részvény jóval hevesebben mozog, mint egy index — és az előny két esetben nő tovább: ha az esések mélyebbek, és ha a folyamat több cikluson át ismétlődik.

Ezek nem előrejelzések, hanem ugyanannak a mechanizmusnak a változatai: minden elkerült visszaesés egy szorzó, és a szorzók összeszorzódnak. Két év alatt a különbség szerénynek tűnik; hat év alatt viszont már másfélszeres végtőkét jelent — és egy befektetői pálya ennél jóval hosszabb.

És fordítva is igaz, ezért érdemes kimondani: ha rosszul csinálod — későn ismersz fel egy fordulatot, vagy pánikban szállsz ki és félve vásárolsz vissza —, ugyanez a mechanizmus ellened dolgozik, és rosszabbul jársz, mint aki hozzá sem nyúlt. Az aktivitás önmagában nem előny. A módszeres aktivitás az.

Buffett ezt nem dicsekvésből mondta, hanem magyarázatként: a méret lehúzza a teljesítményt. A Buffett Partnership kis tőkével évi ~24,5%-ot hozott; a Berkshire nagy tőkével már közel sem ennyit. Nem lett rosszabb befektető — nagyobb lett.

Miért? Egy több milliárdos alap nem tud néhány napos pozíciót nyitni, mert a saját vásárlásával mozgatná az árat. Nem tud kisebb papírokban érdemi tételt felvenni. Mandátum köti, benchmarkhoz mérik, havonta jelent, és ha három hónapig készpénzben ül, elveszti az ügyfeleit. Neked ezek közül egyik sem gond.

Ezért az előnyöd nem az, hogy okosabb vagy náluk. Az, hogy kicsi vagy és szabad: kimaradhatsz, várhatsz, és nem kell mindig pozícióban lenned. Ez az egyetlen valódi előnyöd — de valódi.

Eddig csak az időzítésről volt szó: mikor vagy bent, mikor kint. Van azonban egy második előnyöd is, amiről az index szerkezeténél fogva le kell mondania — a válogatás.

Egy index mindent tart, méret szerint súlyozva. Benne van a húzó papír is, meg az a másfélszáz is, amelyik épp sehová nem megy vagy lassan csorog lefelé. Nem tud nem venni. Egy nagy alapnak is korlátozott a mozgástere: a mandátuma megszabja, miben lehet.

Te viszont válogathatsz. Ha kétszáz papírt figyelsz, nem kell mindegyikben benne lenned — elég az a néhány, amelyik éppen tiszta, egyértelmű trendben van. A többit egyszerűen kihagyod, és ez nem elszalasztott lehetőség, hanem maga a módszer.

Ez a két előny összeszorzódik: jobb papírt választasz, és kimaradsz a nagy eséseiből. Egyik sem igényel jóslást — mindkettő felismerés kérdése, és mindkettő tanulható. Erről szól ez a kurzus.

És van még valami, amiről eddig nem beszéltünk: a díj. Aki alapkezelőre bízza a pénzét, minden évben fizet érte — akkor is, ha az alap az adott évben veszteséges. Ez a díj a kamatos kamattal együtt nő, és ezért sokkal többe kerül, mint amennyinek elsőre látszik.

Nézd meg ugyanazt a harminc évet évi 10%-os bruttó hozammal, háromféle költségszinten:

Az évi 2%-os díj harminc év alatt a végtőkéd 42%-át viszi el — nem a hozamod 42%-át, hanem a végtőkéd 42%-át. Az alapkezelőnek tehát nem elég annyit hoznia, mint a piac: ennyivel jobbnak kell lennie, hogy egyáltalán lépést tartson veled.

Pontosan fogalmazva viszont: ez az érv az aktívan kezelt alapok ellen szól, nem az olcsó ETF-ek ellen. Egy 0,2%-os indexkövetőnél a díj a végtőke alig 5%-át viszi el — az ellen nem a költség a te érved, hanem az, amit fentebb olvastál: az index nem tud kilépni, te viszont igen.

Az előny önmagában kevés — meg is kell tartani. Ehhez egyetlen dolgot kell megérteni, és minden más ebből következik: a veszteség és a nyereség nem szimmetrikus.

Ha elveszíted a tőkéd felét, nem +50% kell ahhoz, hogy visszaérj a kiindulópontra — hanem +100%. Egyszerűen azért, mert a nyereséget már a megmaradt, kisebb tőkéből kell kitermelned.

És innentől elszabadul: −70% után +233% kell a nullszaldóhoz, −90% után +900%. Aki egyszer elveszíti a tőkéje nagy részét, gyakorlatilag kiesik a kamatos kamat játékából — nem azért, mert rossz kereskedő, hanem mert nem maradt mivel játszania.

Ezért nem a nyereség oldalán tanulunk, hanem a veszteségén. A kurzus legfontosabb gyakorlati eszköze — az előre kijelölt kiszállási szint — pontosan azt hivatott megakadályozni, hogy valaha lejjebb csússz ezen a táblázaton, mint ameddig kibírod.

Ez a negyedik szám az, amit nem lehet kiszámolni előre — de mindenki kifizeti. Aki módszer nélkül vág bele, az is megtanul mindent, amit ez az anyag leír — csak évekkel később, drágábban és fájdalmasabban.

Az árfolyam nem az információ mellett létezik — az árfolyam az információ eredménye. Amikor egy vállalatról hír jelenik meg, valakik cselekszenek rá: vesznek vagy eladnak. Ez a cselekvés pedig azonnal, kivétel nélkül megjelenik két helyen — az áron és a forgalomban. Ugyanez igaz a kamatdöntésre, a szektorhangulatra, a menedzsment hitelességére, sőt még arra is, amit csak néhányan tudnak.

Ebből következik a kurzus egyik legfontosabb gyakorlati tanulsága: nem az információ mennyiségével kell versenyezned. A hírfolyam végtelen, és mire eljut hozzád, jellemzően már mindenki más is olvasta — vagyis a hatása már beépült az árba. A grafikon ezzel szemben véges és teljes: egyetlen képernyőn ott van minden szereplő minden döntésének összegzett lenyomata.

Sőt, a grafikon gyakran előbb mozdul, mint ahogy a hír nyilvánossá válik. Akik tudnak valamit, már pozicionálták magukat — és ez látszik a forgalom növekedésén, a szokatlan gyertyákon, egy szint váratlan áttörésén. A hír megjelenésekor sokszor éppen az történik, hogy ezek a szereplők kiszállnak a hírre beözönlő tömegre.

Ez a mondat a teljes kurzus módszertani alapja. Érdemes három részre szedni, mert mindhárom tagmondata külön állítás.

„Nem az a dolgunk, hogy kitaláljuk a jövőt.” A grafikonelemző nem jós. Aki azt állítja, hogy tudja, mi lesz holnap, az nem elemzést végez, hanem valami mást. A jövő az elemzés után is bizonytalan marad — a különbség mindössze annyi, hogy tudni fogod, mi a valószínűbb és mi a kevésbé valószínű.

„Hanem hogy értelmezzük a múltat.” Ez viszont teljesen tényszerű munka. Ami a grafikonon van, az már megtörtént: valódi ügyletek, valódi árakon, valódi pénzzel. Nincs benne találgatás. A trend, a fraktálpontok, a ciklus fázisa — mind a múlt leolvasása, nem a jövő megrajzolása.

„És ebből hozzunk jó döntéseket a jelenben.” A döntés mindig most születik — és ez az egyetlen pont, ahol tényleg van befolyásod. A piacot nem te irányítod; azt irányítod, hogy mikor és mit lépsz.

És itt van a lényeg: egy jó döntéshez nem kell ismerni a jövőt. Elég ismerni a jelen helyzetet és a valószínűségeket. Pontosan ez a különbség a szerencsejáték és az elemzés között — nem az, hogy az egyikben van bizonytalanság, a másikban nincs. Bizonytalanság mindkettőben van. A különbség az, hogy tudod-e, mekkora.

Ez a párhuzam annyira pontos, hogy külön fejezetet érdemel: az 1. fejezetben részletesen végigvesszük, mi különbözteti meg strukturálisan a tőzsdei kereskedést a szerencsejátéktól — és mikor mosódik el mégis a határ.

Mielőtt belevágnánk, tegyünk hozzá három dolgot — nehogy torz képpel induljunk neki.

Egy részvény mögött valódi vállalat áll. Nem puszta jegy, amit tovább lehet adni: tulajdonrész egy cégben, amely árbevételt termel, eszközökkel rendelkezik és osztalékot fizethet. Ezért létezik a technikai elemzés mellett fundamentális elemzés is: az előbbi azt vizsgálja, mit csinál az ár, az utóbbi azt, mit ér a cég mögötte. Ahogy a kurzus elején leszögeztük, mi kizárólag az előbbivel foglalkozunk — de fontos tudni, hogy a másik is létezik, és hogy a kettő más kérdésre válaszol.

A tőzsdének valódi gazdasági funkciója van. Elsődlegesen tőkeallokációt végez: a vállalat forráshoz jut a fejlesztéseihez, a befektető pedig részesedéshez a jövőbeli eredményből. A napi árfolyammozgás ennek csak a felszíne — de a felszín is információt hordoz, és nekünk elemzőként épp ez a felszín a munkaterületünk.

A kereslet–kínálat önmagában nem manipuláció. Az árat mindig a vevők és eladók találkozása alakítja ki, és ez teljesen egészséges folyamat. A baj ott kezdődik, amikor az ár már kizárólag az árra vonatkozó várakozásból táplálkozik — amikor senki nem azt kérdezi, „mennyit ér”, csak azt, „mennyiért adom tovább”.

Amikor a zseton a rulettasztalra kerül, a veszteség mérete abban a pillanatban eldőlt: a teljes tét. Nincs olyan pont, ahol azt mondhatnád, hogy „eddig és ne tovább” — a kimenet egyetlen lépésben, másodpercek alatt születik meg, és köztes állapot nem létezik. A tét sorsa kikerült a kezedből, mielőtt a golyó elindult volna.

A tőzsdei pozíció ezzel szemben folyamatosan létezik és folyamatosan zárható. Az ár nem ugrik egyből a végeredményre: átmegy a köztes szinteken. Ezért előre kijelölhető egy pont, ahol kiszállsz — és a veszteség ott megáll.

Figyeld meg az aszimmetriát, mert ez a fejezet lényege. A veszteség oldalán van beleszólásod: te döntöd el, hol szállsz ki. A nyereség oldalán nincs — nem tudod rákényszeríteni a piacot, hogy a te irányodba menjen. Vagyis nem a nyereség oldalán vagy előnyben, hanem a veszteségén. És pont ez az, ami hosszú távon számít.

Ez a mondat elsőre meghökkentő: azt sugallja, hogy a találati arány önmagában nem érdekes. Pedig pontosan erről van szó. Lehetsz az esetek felében tévedésben, és mégis nyereséges, ha a tévedéseid kicsik, a találataid pedig nagyok. És fordítva: hiába találod el tízből kilencszer a helyzetet, ha a tizedik alkalom mindent visz.

A rulettben ez a mérlegelés fogalmilag nem létezik — ott a tét és a kifizetés aránya adott, nem te szabod meg. A tőzsdén viszont ez a döntés a tiéd.

A rulettkeréknek nincs memóriája. Nem érdekli, hányan tettek pirosra, és az sem, hogy az előző öt szám fekete volt. Minden pörgetés független az összes korábbitól — a szaknyelv úgy mondja: emlékezet nélküli folyamat. Ebből egyenesen következik, hogy a múlt vizsgálata ott szó szerint semmit nem ér. Aki az előző számokból következtet, az nem elemez, hanem téved (ez a klasszikus szerencsejátékos-tévedés).

A tőzsdén az ár nem véletlengenerátorból jön. Az árat emberek döntéseinek összessége állítja elő — olyan embereké, akik félnek, reménykednek, kapkodnak, megbánják és utólag magyarázzák. És az emberi viselkedés, ellentétben a rulettkerékkel, mintázatot hagy maga után: ugyanazok az érzelmek hasonló helyzetekben nagyjából hasonlóan működnek.

Ez az egyetlen ok, amiért a technikai elemzés egyáltalán értelmes tevékenység. Nem azért olvassuk a grafikont, mert a számoknak „ki kell jönniük” — hanem mert a mögötte lévő emberi viselkedés folytonos. Ezért ismétlődnek a trendek, ezért működnek a támasz- és ellenállásszintek, és ezért járja végig a piac újra meg újra ugyanazt a négy fázist. Ezeket a mintázatokat a következő fejezetekben egyenként meg fogod nézni — a ciklus négy fázisát (2.7) például a trendekről szóló fejezet zárja.

És van egy második következménye is: a tömeg viselkedése megfigyelhető. A kaszinóban a többi játékos nulla információt hordoz számodra. A grafikonon viszont látod, amikor a tömeg euforikus (disztribúció), és amikor kimerült (akkumuláció). Nem a jövőt látod — hanem azt, hol tart most a többiek hangulata.

A fenti különbségek egyike sem jár automatikusan. Mindegyik feltételes — abból fakad, hogy a kereskedő él a lehetőséggel, nem abból, hogy tőzsdén van. Ha a feltételek nem teljesülnek, a tőzsde működése gyakorlatilag megegyezik a kaszinóéval — sőt, néha rosszabb is annál.

A stratégia nem más, mint egy előre rögzített szabályrendszer, amely megmondja, mit teszel — mielőtt az adott helyzet bekövetkezne. Ez a „mielőtt” a definíció legfontosabb szava. Egy döntés, amit a pillanat hevében hozol, és utólag magyarázol meg magadnak, nem stratégia, hanem reakció.

Kezdő szinten három elemet kell mindenképpen leírnod, még a pozíció megnyitása előtt.

És most jön a lényeg, ami első hallásra meglepő: a stratégia értéke nem a pontosságában van, hanem az ismételhetőségében. Attól stratégia, hogy ugyanabban a helyzetben ugyanazt teszed. Enélkül minden döntésed egyedi eset marad — és amit nem ismételsz, azt nem is tudod értékelni.

Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy leírt stratégia visszanézhető. Egy veszteséges időszak után meg tudod nézni: a szabályok voltak rosszak, vagy nem tartottad be őket? Stratégia nélkül ez a kérdés nem is feltehető — marad az érzés, hogy „nem jött be”, amiből semmit nem lehet tanulni.

A fegyelmezettség itt nem erkölcsi kategória, hanem a szakma alapfeltétele. Egy stratégia csak akkor létezik, ha akkor is érvényes, amikor kellemetlen. Amint kivételt teszel, már nem a stratégiád szerint kereskedsz, hanem az érzelmeid szerint — csak közben azt hiszed, van rendszered.

A fegyelem jellemzően négy helyen bukik el, és mind a négy ugyanazt a mintát követi: a szabály éppen abban a pillanatban válik kényelmetlenné, amikor védene.

Miért ilyen nehéz? Mert ugyanazok az érzelmek hatnak rád, amelyekről az 1.2 szólt — és pontosan ugyanabban a pillanatban, amikor mindenki másra. A tömeg nem egy külső dolog, amit figyelsz: te is benne vagy.

Ezért érdemes a fegyelmezettséget nem jellemvonásként, hanem rendszerként kezelni. Az akaraterő elfogy; a rendszer nem. Két konkrét eszköz, ami már szerepelt az anyagban, épp ezt szolgálja: az előre leírt szabályok (1.5), és a döntés időpontjának eltolása — csak lezárt gyertyából dolgozunk, zárás után döntünk (3.3). Mindkettő ugyanazt csinálja: kiveszi a döntést a pillanat hevéből.

A grafikon, amit elemezni fogunk, japán gyertyákból áll. Az ábrázolásmód a 18. századi japán rizskereskedelemből származik, és a nyugati piacokon az 1990-es évektől vált általánossá — ma gyakorlatilag minden grafikonrajzoló szoftver alapértelmezése.

Egy gyertya mindig egy időegységet ábrázol. Napos grafikonon egy gyertya egy kereskedési nap, órás grafikonon egy óra, öt perces grafikonon öt perc. Ugyanaz a piaci mozgás tehát teljesen más gyertyaképet ad különböző idősíkokon — ezért az első kérdés egy grafikon megnyitásakor mindig az, hogy milyen idősíkot nézünk.

Egyetlen gyertya négy árat sűrít magába, és ez a négy adat teljesen leírja az adott időszakot:

Ez a négy ár együtt jóval többet mond, mint egy egyszerű vonaldiagram, amely csak a záróárakat köti össze. A vonal azt mutatja meg, hova érkezett az ár; a gyertya azt is, hogy mi történt közben — meddig jutottak a vevők, meddig az eladók, és melyik oldal adta fel a végén. Egy hosszú felső kanóccal záruló nap és egy ugyanoda érkező, kanóc nélküli nap ugyanazt a pontot adja a vonaldiagramon, miközben teljesen más piaci helyzetet ír le.

Ha tíz kezdőt megkérünk, hogy jelöljék be a csúcsokat egy grafikonon, tíz különböző rajzot kapunk. Van, aki minden apró kiugrást bekarikáz, más csak a legszembetűnőbb két-három pontot. Márpedig ha a csúcsok halmaza szubjektív, akkor a rájuk épülő trendmeghatározás is az lesz. Ezért mechanikus, eldönthető szabályra van szükségünk.

A legelterjedtebb ilyen szabály az 5 gyertyás fraktál (Bill Williams nyomán). A definíció egyszerű:

A szabálynak van egy ára: a késleltetés. Egy fraktál csúcs csak akkor válik véglegessé, amikor a mögötte lévő második gyertya is lezárult — vagyis mindig két gyertyányit „késve” tudjuk kimondani, hogy csúcsot láttunk. Ez nem hiba, hanem a mechanikus meghatározás természetes velejárója: cserébe viszont nem vitatható, hogy csúcs volt-e vagy sem.

Innentől kezdve a fejezet további részében a HH, HL, LH és LL pontokat mindig így azonosított fraktálpontokra értjük — nem „ránézésre kiszúrt” kiugrásokra.

Emelkedő trendről akkor beszélünk, ha az egymást követő fraktálpontok HH — higher high, magasabb csúcs — és HL — higher low, magasabb mélypont — sorozatot rajzolnak ki. Vagyis minden újabb fraktál csúcs magasabban van, mint az előző, és minden újabb fraktál mélypont is magasabban áll meg, mint a megelőző.

Az emelkedő trendvonalat a mélypontokat összekötve rajzoljuk fel: ez egy felfelé tartó egyenes, amely a további visszaesések során gyakran dinamikus támaszként viselkedik.

A csökkenő trend az emelkedő trend tükörképe: a fraktálpontok egymást követő LH — lower high, alacsonyabb csúcs — és LL — lower low, alacsonyabb mélypont — sorozatot írnak le. Minden felpattanás alacsonyabb fraktál csúcsnál torpan meg, mint az előző, és minden új fraktál mélypont mélyebbre visz.

Itt a trendvonalat a csúcsokra fektetve rajzoljuk fel: ez egy lefelé tartó egyenes, amely felpattanáskor dinamikus ellenállásként viselkedik — az árfolyam jellemzően ebbe „ütközik bele” minden korrekció végén.

Oldalazó (más néven konszolidációs vagy „range-elő”) trendben a fraktálpontok nem alakítanak ki sem HH/HL, sem LH/LL sorozatot — a csúcsok nagyjából egy magasságban, a mélypontok szintén nagyjából egy magasságban sorakoznak. Az árfolyam két vízszintes szint, egy támasz (support) és egy ellenállás (resistance) között ingadozik.

A támasz- és ellenállásszintekkel egy későbbi fejezet foglalkozik részletesen — itt egyelőre elég annyi, hogy a sávnak van egy alsó és egy felső széle, amelyeket az árfolyam többször megérint, de nem tör át.

Ez a mintázat gyakran jelzi, hogy a piac éppen „megpihen”: egyensúly alakult ki a vevők és az eladók között. Az oldalazás véget érhet az előző trend folytatódásával, vagy egy teljesen új irányú kitöréssel (breakout) — ezért a sáv két szélét különösen érdemes figyelni.

Néhány szempont, ami kezdőként segít a fenti minták valós grafikonon történő azonosításában:

A trend idősíkfüggő. Ugyanaz a részvény lehet emelkedő trendben heti bontásban, miközben napos grafikonon éppen egy rövid, csökkenő korrekciót fut be. Mindig tisztázd, melyik idősíkra vonatkozó trendről beszélsz, és lehetőleg egyeztesd az elemzésed idősíkját a kereskedési stratégiád időtávjával.

A trendvonal nem szent tehén. Egy-egy gyertya rövid időre átlóghat a vonalon anélkül, hogy a trend valóban megfordulna — ezért sokan a záróárral, nem a csúcs- vagy mélyponti kilengéssel értékelik ki, hogy a vonal ténylegesen sérült-e.

A trend előbb-utóbb véget ér. Egy emelkedő trend akkor gyengül meg, amikor az árfolyam már nem tud új HH-t kialakítani, majd a következő HL is elmarad — ez az első figyelmeztető jel, hogy a lendület fogy, és a piac akár oldalazásba, akár trendfordulóba is átbillenhet. Ugyanez fordítva igaz csökkenő trendnél.

A három trendtípus a valóságban nem elszigetelten fordul elő, hanem ismétlődő körforgásban követi egymást. Ez a piaci ciklus, amely négy fázisból áll — és ha megnézed, mindössze a már megismert három trendtípusból épül fel: két oldalazó szakasz fogja közre az emelkedést és a csökkenést.

A legjobb módja annak, hogy megértsd az idősíkok viszonyát, ha „belenagyítasz” egyetlen gyertyába. Az alábbi ábrán fentről lefelé haladva mindig egyetlen gyertyát bontunk fel az alatta lévő idősík gyertyáira.

Figyeld meg a legfontosabb részletet: a kiemelt napos gyertyának hosszú alsó kanóca van, és apró teste. Napos grafikonon ez egyetlen jel — „a nap elején estünk, aztán visszajöttünk”. Az órás grafikonon viszont látszik a teljes történet: három órán át tartó esés, majd öt órányi kitartó visszapattanás, ami a nap tetején zárt.

Ez működik felfelé is. Ugyanez az egész nap a heti grafikonon csak egy szakasza a kiemelt heti gyertyának — ott már meg sem jelenik külön. Minél magasabb az idősík, annál több részlet tűnik el, és annál tisztábban látszik az irány.

Ez nem ízlés kérdése, és nem is kezdőknek szóló egyszerűsítés. A napos idősíknak strukturális előnyei vannak a többivel szemben — hat egymástól független okból.

A gyakorlatban nem egy idősíkot nézünk, hanem kettőt vagy hármat, felülről lefelé haladva. A szereposztás világos:

A magasabb idősík adja a kontextust — merre halad a piac a nagy képben, milyen fázisban van, hol vannak a fontos szintek. Az alacsonyabb adja az időzítést — mikor érdemes belépni azon az irányon belül, amit a magasabb már kijelölt.

Az idősíkok között érdemes nagyjából négy–hatszoros ugrást tartani, hogy tényleg más felbontást mutassanak. Két bevált kombináció: heti → napos → 4 órás hosszabb távra, illetve napos → 1 órás → 15 perces rövidebb távra. Szomszédos idősíkok (például a 4 órás és a 2 órás) túl hasonló képet adnak ahhoz, hogy megérje mindkettőt nézni.